Na miután tegnapelőtt majdnem együtt haltam a köztársasággal, tudniillik olyan szinten volt a vérnyomásom a milliós tüntetés szemlélése közben, úgy döntöttem, ha másért nem, legalább egy kis írásterápiáért érdemes újra egy bejegyzést létrehozni. Ma, amikor óránként érkeztek meg a bírálatok az új alkotmányt tárgyalva, már kevésbé úgy gondolom, hogy ebben az országban nem akarok élni, mint inkább úgy, hogy ezen a kontinensen nem. Ugyanis azok a lapok (NY Times, Financial Times, Guardian) óbégatnak most a leghangosabban, akik szerint itt 2006-ban minden rendben volt, leszámítva a fasiszta-neonáci zavargókat, akik meg akarták dönteni a demokráciát; ugyanezen utcai hőzöngők doppelgängerei pedig a parlamentben nemcsak hogy nem viselkedtek konstruktív ellenzékként, de még a gyurcsányi gazdasági csoda (igen, ez az FT-ből van ám) jelentős eredményeit is elvitatták. Az persze teljesen mellékes, hogy a választások után fél évvel lényegében megbukott az mszp-szdsz koalíciós kormány, hogy mi akkor valóban több százezren voltunk kint, anélkül, hogy ennyire elterjedt lett volna a facebook, tehát tudtuk volna, kivel fogunk (fogunk-e egyáltalán valaki ismerőssel) találkozni a Kossuth téren: valahogy többen érezték azt, hogy ez így már nem mehet tovább – ami tekintve a 2006-os szoros választási eredményeket, némileg érthetőbb, mint a 2010 utáni ajvékolása a szabad vagy éppen független demokratáknak [a "Viktor, nem erről volt szó" transzparens már csak azért is szép, mert ezek az emberek az életbe nem szavaznának a Fideszre, de úgy érzik, ha az ő véleményükre nem ad Orbán, akkor az egész országét figyelmen kívül hagyja]). Szóval akkor minden rendben volt, most viszont tombol az orbáni autokrácia, senki nem meri kimondani a véleményét (akkor tudnám, miért csökken le a kávé adagom napi kettőre, amikor blogokat olvasgatok), de nyilván még ennél is fontosabb, hogy az ország nevét önkényesen változtatták meg. Ez valóban okot szolgáltathat az apokalipszis hangulatra az itthoni rettegők, és a világon magyar politikai szakértővé hónapok alatt átképzett újságírók, gazdasági szakemberek számára egyaránt.
2006-ban itt minden rendben volt, 2011 januárjában viszont eljött, amiről mi azt hittük, már átéltük. Ugyanis lehet, velem van a probléma, de én valahogy az elmúlt másfél évben egyszer sem éreztem azt, amit 2006 október 23-án hazafelé tartva a Fidesz megemlékezéséről (figyelem, nem tüntetés, megemlékezés), amikor néhány jobbikos (?) felénk tartva kiabálta, hogy menjünk a Kossuth térre, annak ellenére, hogy mindenkit megkértek, a Blaha felé távozzon. Mivel az Erzsébet térhez közeli mélygarázsban volt a kocsi, ezért értelemszerűen arra indultunk, és akkor kezdődött az egész "szabályos eljárás" a rendőrség részéről. Na életemben talán akkor éreztem először és utoljára azt, hogy a véleményemért a kormány erőszakszervezete felléphet ellenem… És most komolyan azért verik egyesek a palávert, mert a rendőrség biztosította a tüntetés helyszínét és az ott álló rendőrök nem vették elő millió dolláros mosolyukat, hanem a diktatúra hideg szelét lehelték rájuk? Ezek az emberek még néhány hónapja együtt vonultak a megérdemelten nyugdíjazott 35 éves rendvédelmisekkel a kormány ellen; és ez a skizofréniának még egy populista példája. Vegyük inkább Antall József méltatását a tüntetésen, akit ugyanezek az emberek 20 évvel ezelőtt ugyanúgy minden náci, fasiszta, mucsai parasztnak elhordtak, ahogy most a Fidesz akármelyik prominens tagját. Nyilván ha jön egy még nácibb bunkó, akkor igencsak átértékelődnek az eddigiek, illetve számolnunk kell a nosztalgia szépítő hatalmával is.
Igazság szerint ez mind rendben van, a ballib gondolkodáshoz elég könnyen hozzá lehet szokni néhány év alatt, ami azonban még mindig zavar, az a függetlenkedés, civilkedés hirdetése úton-útfélen. Ugyanis lehet, hogy nagyon sok helyen Gyurcsány "lenyúlja a bulit", de ez az egész demokráciaféltés már 2009 végén elkezdődött (lényegében Orbán Viktor fél évvel azelőtt bukott miniszterelnökké vált, mielőtt egyáltalán megválasztották volna 2010 áprilisában), amikor a szocik látták, szakértői kormány (höhöhö) ide, náciveszély oda, itt bizony bukta lesz; nem kicsit, nagyon (az egyik kedvenc példám ezzel kapcsolatban Lendvai Ildikó azon okfejtése, mely szerint a Fidesz nem elszámoltatni akar, hanem – na most kapaszkodjunk meg – valójában levadászni és hideg vérrel meggyilkolni minden szoci szavazót, huh [sajnos videót nem találok, asszem 2009 végi ATV-s vagy M1-es interjú, amikor Orbán először dobta be az elszámoltatást]). Szóval a maszop utolsó másfél éves (kisebbségi) kormányzása igazság szerint másról sem szólt, csak a demokrácia elkerülhetetlen temetésének közhírré tételéről. És most? Hát most ha valóra válna a pesti belvárosi ifjak és a vidékről felutaztatott nyuggerek vágyálma, és a kormány lemondana , bizony nem a lömp, a 4k, a DK vagy az mszp venné át az irányítás, hanem – dobpergés – a Jobbik, úgyhogy talán ajvékolás helyett érdemesebb lenne néhány pillantást vetni a közvélemény-kutatásokra. Ugyanis elhiszem, hogy Andressew Ivántól Gréczy Zsolton keresztül Mong Attiláig mindenkinek kedvesebb volt a szoclib kormányzás, azt is, hogy a lömpön nagyot dobna, ha 2 évvel létrejötte után kormányozhatna, de szerencsére vannak azért még itt olyanok, akik, egyrészt, olvasták Karinthy Ferenc Skizofréniáját (nem azok fogják kivezetni a szekeret a szarból, akik beletolták), másrészt sajnos még nem elég européerek vagy szabadgondolkodók ahhoz, hogy megértsék, miért kellene egy lömphöz hasonló yuppie tömeget rászabadítania erre az országra, amikor ennyi erővel ő maga is beülhetne különböző bizottságokba észt osztani meg gombokat nyomkodni (mert minő fájdalom, nagy kedvencem, a Galamus csoport állócsillaga, Balogh S. Éva derítette ki, hogy százalékosan a Jobbik áll legjobban felsőfokú végzettség szempontjából, így a szadesznek ezt az örökségét a zöldek (?) sajnos nem örökölték meg). Szóval óvatosan azzal az "Orbán, takarodj!" skandálással, mert egyszer tényleg eljön az, amivel a rendszerváltás óta riogat minket a sötétben az ágyunk alól előbújó Avar János.
Mindez persze nem menti fel a kormányt a gazdasági helyzet miatti felelősség alól, de akik lelki szemei előtt most az Oszkó – Bajnai páros kézen fogva ugrabugrál be a Sándor palotába letenni a nagy esküt, azok gondolkodjanak már el azon, hogy működött-é az a szakértői kormány. Nem állt-e ott Bajnai belesülve az internacionálé szövegébe a legvörösebb ideológia kellős közepén, s ha visszajön, nem fognak-e doromboló cicusként dörgölőzni hozzá az européer, megmondó értelmiségiek, akik előbb-utóbb csak kierőszakolnak néhány olyan mondatot, amibe tán még Kóka János is belepirult volna karrierje csúcsán. Avagy nem Bajnai politikai kudarca volt-e az is, amikor a nyelvtörvény miatt kiment Pozsonyba, s majdnem kezet csókolva esedezett bocsánatáért, hogy itthon ez a sok náci nem érti meg azon európai eszmét, melyet az anyanyelvhasználat korlátozása képvisel? És most komolyan csodálkozunk a kurucos külpolitikán? Távol álljon tőlem a tragikus magyar sors vizionálása, de egyszer-egyszer, 12 év nyelés, románokkal pezsgőzés, Tony Blairrel smacizás, merjünk kicsik lenni után, hadd adjanak már olyan választ az EU-nak, mintha nem másodrendű állampolgárok lennénk ezen a kontinensen. Ehhez kapcsolódva még csendesen jegyezném meg, hogy azt a szervezetet, mely magasról tesz arra, milyen mértékig torzította el Veres János a költségvetés számait, viszont presztízskérdést csinál abból, kaphat-e ingyenes frekvenciát a Klub Rádió, lehet, nem is nekünk találták ki. Nagyon örülök annak, hogy most került elő az a kérdés is, mi lenne, ha utólagos demokratikus kontrollt alkalmaznának a tagországokban (nyilván ezt gazdasági téren, amikor néhány hónapja hasonló kezdeményezésről volt szó Görögország miatt, nem kell sürgetni, hiszen az eszme mindig fontosabb, mint holmi eurozóna), mert így nem látták a diktatúra igazi arcát, amikor a pártkáderek (Veres, Hunvald, Hagyó) azt csináltak az állami vagyonnal, amit jónak láttak. Nyilván, amikor meghallják a diktatúra szót, a demokrácia hősei kevésbé kerülnek izgalmi állapotba egy effajta nehezebben elgondolható mentális képtől, mint a koronás Orbánétól.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy jó lenne magába néznie mindazoknak, akik most az államcsődért drukkolnak, meg a "márciusig van pénz"-re folyatják a nyálukat, mert ez már nem egészen a kormányról, inkább saját helyzetünkről szól Európában. Mert nyilván nyugaton mindenki örülne, ha visszalépnénk az önmagunk által felvállalt "megtűrt" kategóriába Európában, de sajnos sem Viviane Reding, sem pedig Ulricke Lunacek, de leginkább Alain Juppé magyar politikai preferenciájára nem tudok tekintettel lenni – arról nem is beszélve, hogy a "Magyarországot meg kell büntetni" rigmus engem mire emlékeztet, de itt rajtunk kívül nyilván mindenki nyert már világháborút a klubban –, lévén van nekem sajátom, meg egyelőre még talán hadd azok döntsenek már a kormányról, akik itt élik mindennapjaikat, és nem némileg szerencsésebb sorból féltenek minket és akarnak nekünk jót (Ezennel megígérem, hogy amint előrébb tartunk, mint bármelyik EU-s ország, hetente fogom együttérző és tanácsadó levelekkel bombázni mint civil az adott ország kormányát, féltve őrizvén demokráciájukat, jólétüket). Ugyanis – akármennyire igyekszem normális emberhez méltóan elhessegetni a politikai összeesküvés-elméletek –, nehezen találok más magyarázatot arra, hogy a 2006 és 2010 közötti botrányos állapotok egy pamfletet nem értek meg nyugatról, vagy hogy nálunk vizsgálják egy hét múlva az emberi jogok érvényesülését és nem a felvidéki magyarok között, minthogy hosszú idő után újra jobbos kormányunk van. És ha ennek a tömény dühnek tényleg ez az oka, akkor azt kell mondanom, valamit most nagyon jól csinálnak.
