Az EU elfogadta a magyar programot, éljen, az, hogy senki nem akart Viktor meghallgatásán erről beszélni, az már kevésbé. Ordítva kezdődik a beszéd, köszönhetően a leragasztott szájjal is rikácsoló zöldeknek és szociknak, nem kis lelkierőről tanúskodik ilyen helyzetben húsz percig kitartani, főleg úgy, nagyon jól tudja, hogy egy szó nem fog esni a programról. Cohn-Bendit hisztérikusan rángatja a fejhallgatót, két perc után le is veszi, nyilván minden szó, ami tőle elhangzik a beszéd után, már megalapozást nyert ennyi idő alatt is. Reakciójának végén hiányoltam az Európa én vagyok! felkiáltást, de végül is minden valamire való européer magyar ember ezt annak kimondása nélkül is tudja.
Mert van itt valami, amit talán K. Horváth sorozata szemléltet a legeminensebb módon, a Drang nach Westen, egy Nyugat-kép, mely nem halt el a szocializmussal. Európa demokrata, neki mindig igaza van, mi periferiális tahók vagyunk, egy kis és szegény posztkommunista ország. Emlékszünk még Kovács László azon kijelentésére, hogy szíve szerint ő csak a nyuggereket vinné el az ájrópúnóba? Na a vén hülye is megszólalt, természetesen bukás a beszéd, természetesen még soha nem hallott effajta primitívséget, ilyen arroganciával még nem találkozott, pedig ő már mennyit látott a Nyugatból, mindenki figyeljen, a próféta szólásra nyitja a száját. Hiszen „[a]z uniós elnökség nem a harcról, hanem a kompromisszumokról és az európai ügyekről szól”, persze, a kompromisszum eddig is az erősségünk volt: a szlovák nyelvtörvénynél mi kértünk bocsánatot, ahogy az impotens Sólyom is visszafordult a határnál az első erélyesebb szóra, majd mint civil vidáman ünnepeltetve magát átgaloppozott a felvidékre. Ez a baloldali diplomácia: igazán nem akarunk alkalmatlankodni, csak nehogy ránk azt mondják, hogy nem vagyunk európaiak (a ránk itt a pártot jelenti, nem a népet). De ez nem a kicsinyes belpolitikai nyűglődésről, hanem európai ügyekről szól, ahogy Kovács elmeszesedésből visszamaradt agysejtjei segítségével még képes rámutatni: az vajon feltűnt neki, hogy európai ügyekkel senki nem foglalkozott az utóbbi hónapokban Magyarországon kívül az elnökség kapcsán abban a parlamentben? A szlovák nyelvtörvény belügy, az állampolgárság elvétele belügy, a médiatörvényünk európai ügy. Mert? A Der Spiegelre is vonatkozik?
Nem igazán láttam eddig, hogy bárki odaszólt volna innen Európának, méghozzá úgy, hogy megálljon a toll a német képviselő kezében; egy élmény volt, komolyan mondom. Mert bár maga Viktor is röhögött Farage kijelentésén, egy dologban nagyon igaza volt az ipsének: ne ők mondják már meg, hogy kormányozzon a saját országában. Ballib blogok persze egyből rámutattak a probléma forrására: a kormány nem azonos a magyar néppel. Emlékszünk még Lendvai Ildikó azon kb. egy évvel ezelőtti retorikai transzfigurációk sorozatán keresztülvitt eszmefuttatására, amikor az akkor már elszámoltatást pedzegető Fidesz kijelentéseiből azt olvasta ki, hogy az a szocialista szavazókon fog véres bosszút állni? Na akkor most hogy is van ez, milyen a párt és a támogatók viszonya? Mert szar dolog, de az a helyzet, hogy ott áll egy elég jelentékeny többség a Fidesz mögöt: attól, hogy nem vonulgat fel megzavarni a rettegők szeánszait, még létezik, s vélhetőleg nagyobb létszámban, mint akármelyik szabadságféltő szervezet tagsága. Mert van egy kétharmados kormány (jah, akik nem mentek el szavazni, azok talán ne érveljenek azzal, hogy nem a nyolcmillió kétharmada, aki dönt, azt vesszük emberszámba, ahogy anno már Kierkegaard gondolkodásmódjának alapja is ezen nyugodott), és ha akár Magyarországra, akár a kormányra ilyen össztűz zúdul, diktátoroznak, Chavezeznek meg Lukasenkóznak, akkor az ember elgondolkodik, hogy esetleg az ő demokrácia iránti kötelezettségét is megpróbálják kikezdeni. Feltehetőleg a balszélen még be is veszik, hogy itt tényleg csak a kormányról van szó, de lássunk reálisan: ahogy a maszopot szidó ember erőteljesen véleményt mond az összes hülyéről, aki még a nyakunkon tartja kádár bűzős hulláját, a kormányt diktatúra kialakításával vádolók kollaboránsokká silányítanak mindenkit, aki végre szeretne valahova elindulni, anélkül, hogy minden sarkon belepofáznának olyan államok, melyek megrészegedve a forradalmi és liberális eszméktől az emberi jogok hangoztatásán túl vidáman toloncolnak ki mindenkit, aki nem képes elfogadni az ő szabadságfelfogásukat.
Természetesen a franciaországi történések felett szemet kell hunyni, mert mégiscsak a forradalmak bölcsőjéről beszélünk, és olyan emberekről, akik minden nehéz helyzetet úgy oldottak meg, hogy ha szabadság van, egyenlőség és testvériség, akkor nyugodtan agyonverhetek bárkit, felégethetek bármit, ha nekem szarabb, ahelyett, hogy szembenéznék a helyzettel és megpróbálnék inkább azon dolgozni, hogy valamit kihozzak belőle. Mert verni a mellünket és rikoltozni mindig könnyebb, csak akkor itt a hruscsovi jelző inkább Cohn-Benditre illik, aki magából kikelve verte az asztalt, s ugyanabban a mucsai stílusban fejezte ki a véleményét, ahogy itthon mondjuk Horn Gábortól megszokhattuk. Ez egy harc? Az, a hülyeség ellen, az ellen, hogy a hangsúlyok eltolódjanak a nagy büdös nihil felé, mely oly kedves a liberálisoknak Európában. Ahol mindig lehet egy jót rettegni a náciktól, felkarolni az éppen aktuális kisebbségeket, s merengeni a dicső múlton. Ezen múltidézés jelenti a dicséret egyetlen forrását az ellenfélnek: Orbán még 89-ben micsoda tisztalelkű forradalmár volt, oh, az első Orbán-kormány idején még tudta, mit szabad; olvassunk vissza, hogy akkor a kortárs kritika milyen szavakkal illette: nagy változást nem tapasztalunk a mostani állapotokhoz képest. És ez egy harc a kovácslászlós merjünk kicsik lenni ellen is, ugyanis vagyunk annyira és olyan régóta európaiak, mint akármelyik EU-s ország, ha valaki továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy kizárólag lehajtott fejjel kulloghatunk a többiek után, annak maximum akkor lehet problémája, ha valakinek a szemébe kell néznie. Ha egyesek aggódnak a német érzékenység miatt a Kampf szó kapcsán, akkor gondolkozzanak el azon, hogy vajon melyik ország problémája az a bizonyos könyv, aminek a címében ez benne van, mert itt nem nekünk kell szembenézni a múlttal és a jelenlegi állapotokkal, hanem nekik, ha még mindig nem tudnak összerezzenés nélkül hallgatni egy olyan beszédet, amiben ez a szó megjelenik.
Az EU bebizonyította, hogy saját hagymázas demokrácia és Európa-fogalmán kívül semmi nem érdekli, s hogy eddigi viselkedésünk felel meg leginkább annak a szerepnek, amit elképzeltek számunkra, vagyis örüljünk, hogy tagok lehetünk (utóbbi nyolc évet tekintve: örüljünk, hogy még tagok vagyunk!). S a szocik? Fájdalmaik vannak, ők komolyan készültek arra, hogy jön a tisztítótűz, hogy az egykori KISz-tagok és cenzorok majd mind mint igazi européerek vonulnak be a magyar történelembe, ez a fél év lesz a búcsúcédula. Ezért ne csodálkozzunk, ha Mesterházytól csak ennyi telt: Európa végre kapott „a miniszterelnök védjegyévé vált arrogáns, kioktató és cinikus stílusból.” Azon már inkább csodálkozhatunk, hogy ez a mondat nem például 2006-ban hangzott el.
Az idegeskedés helyett írjuk be a youtube keresőjébe, hogy Ungváry Rudolf, klikkeljünk az első találatra, s tanuljunk egy kis európai politikai modort; hogyan kell szenvedélyesen (nem agresszíven!) beszélni, s igazán szeretni a hazánkat akármennyire kicsi, szegény és periferiális is…
